Mikor csukódik be egy lélek? (...) Zárkózottsága oly teljes, föltétlen, mint egy növényé, amely ösztönös készséggel és bonyolult értelemmel összecsukja valamilyen homályos veszélyérzetben kelyhét, szét lehet roncsolni, talán egyszerű érintéssel meg lehet semmisíteni, de önként nem adja már ide titkát.
Márai Sándor
Egy pillangót láttam repülni nemrég. Csodás szárnyaira a hajnali dér rajzolt halálos mintát. Repült, egyre lassabban csapkodó szárnyakkal, de repült. A nap fényét követte, mely keskeny vonalként szűrődött át az alacsonyan elterülő hófelhők között.
A természet csodája, hogy gubójából ily későn kelt útra. Az élet törvényének mondott ellent. De megtette. Repült, a fény felé, hogy talán még egyszer, utoljára... eljárja az őrület táncát.
Dacolt a fagyos igazsággal, míg bársonyos, aranybarna hímporát ezüstösre nem festette a kegyetlen természet. Aztán csendben, lassan lehullott a sárá olvadó, havas latyakba.
De legalább megpróbálta.
