akkor_most_mi_van

A cigaretta vékony füstkígyói körbeveszik az arcom, jól esik, ahogy a füst melege átjárja a bensőm. Mint, ahogyan a kévés csésze melege e tenyeremnek. A hajnal csípős lehelete nem várt vendégként tolakodik be az ajtó alatt. Hideg van. A tűz már régen elhamvadt. A decemberi reggel első napsugarai lassan elérik az ablakot. Még alszik a város, egyedül ülök az asztal mellett, a cigaretta elégett, a kávé sem melegít már, hideg van.

"Ha kinézel az ablakon, azt látod köd van, de ez nem az aminek látod... ezt a sűrű, puha fátylat azért küldték nekünk a soha nem látott csoda országból, hogy örökre megjegyezzük, mit jelentünk egymásnak, a családunknak, a barátainknak... összetartozunk, és valami égi erő által megbocsátunk és ami a legfontosabb, feltétel nélkül szeretünk." TA

Nem keresem a csodák országát, mert a csoda bennünk él. Néha azt hisszük, hogy tüze örökre elhanvadt. A pislákoló tüzet, pedig csak elnyomja az a puha fehérség, ami betakarja a tájat. Hideg, nyirkos takaró ez, amit a karácsony melege sem tüntet el a csontokból. Mert a lélekig hatol.

Ez a jéggé dermedő lélek persze tudja, mit jelentenek a a család,barátok, de már nem tud feltétel nélkül szeretni. Talán soha nem is tudott, csak elfogadta azt, ami megváltoztathatalan.

Mert feltételek mindig vannak. És ha nem látjuk őket, vagy nem akarjuk észrevenni, csak magunknak hazudunk.

És ennek az önámító hazugságnak tényleg kell a puha takaró, a sűrű, áthatolhatatlan köd, ami eltakar mindent.

Nekünk is szükségünk van megbocsátásra...

Mikor csukódik be egy lélek? (...) Zárkózottsága oly teljes, föltétlen, mint egy növényé, amely ösztönös készséggel és bonyolult értelemmel összecsukja valamilyen homályos veszélyérzetben kelyhét, szét lehet roncsolni, talán egyszerű érintéssel meg lehet semmisíteni, de önként nem adja már ide titkát.

Márai Sándor

Egy pillangót láttam repülni nemrég. Csodás szárnyaira a hajnali dér rajzolt halálos mintát. Repült, egyre lassabban csapkodó szárnyakkal, de repült. A nap fényét követte, mely keskeny vonalként szűrődött át az alacsonyan elterülő hófelhők között.

A természet csodája, hogy gubójából ily későn kelt útra. Az élet törvényének mondott ellent. De megtette. Repült, a fény felé, hogy talán még egyszer, utoljára... eljárja az őrület táncát.

Dacolt a fagyos igazsággal, míg bársonyos, aranybarna hímporát ezüstösre nem festette a kegyetlen természet. Aztán csendben, lassan lehullott a sárá olvadó, havas latyakba.

De legalább megpróbálta.

Baleset volt.

Ki tudja hányadik aznap? Ki  tudja hányszor hallották a fásult emberek a szirénák fülszaggató hangját? Ki tudja hányszor csörrent a telefon a diszpécserek sötét irodájában, és kérték a mentést, kétségbesett, vagy éppen izgatottságtól elfúló hangon.

Nem érdekes.

Ki tudja hány ember állt bámészkodva, mindent tudva, vagy legalább is sejtve a történteket az oszlopra csavarodott, sárga autó körül. Szóval nem tudni, menniyen, de ott voltak. Előkerültek a mobiltelefonok, két, vagy három pixeles kamerák csattantak egymás után. És sűrű morajlássá erősődve egyre többször hangoztt el hol itt, hol ott: mi lett volna?

Mi lett volna, ha két perccel korábban történik? Mi lett volna ha állnak a buszmegállóban?Mi lett volna ha a bordó felelőtlen vezetője nem lép a gázpedálra? Mi lett volna, ha a bordó autó csak 50-nel közlekedik a 150 helyett? Mi lett volna, ha a bordó autó vezetője soha nem kap jogosítványt?

Mi lett volna ha...?

Ma egyel kevesebb koszorú lenne az utak mellett. Ma egyel több szerető feleség főzne otthon vacsorát. Ma egyel több gyerek örülhetne az esti jóéjt puszinak.

És sokkal kevesebb két, vagy hárompixeles kép készült volna el a katasztrófa turisták telefonján.

"Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság." Márai Sándor

Mit tegyünk, ha ez égi jelet meglátjuk kollégánk homlokán? Ha ezt a hiú biztonságot nap, mint nap kénytelenek vagyunk elviselni, s közben megalázó, tiszteletlen felsőbbrendűségét mosolyogva tűrnünk kell! Nekünk, többieknek, kiknek homlokára legfeljebb a szomszéd Borcsa tehén nyalhat búcsúcsókot recés nyelvével , de isteni jelet senki sem? 

Mindenképpen kötéllel menjünk napi rabigába, s kössük gúzsba kezünk-lábunk, nehogy egy jól irányzott ökölcsapással mi is égi jelet üssünk a kiválasztott homlokára!

Furcsa dolgokat produkál az élet. Még furcsábbakat az ember, aki éli az életet. Vagy legalább is úgy hiszi. Mert, hogy sorsunkat nem mi irányítjuk, az fix. Egyeseknek. Aki kicsit is szerencsésebb az átlagnál, úgy csűri-csavarja sorsa fonalát, hogy még az sem veszi észre, akinek az lenne a dolga, mármint figyelni, kibogozni ha néha csomót köt, és jól seggbe rúgni, ha nem azt csinálja, amit a nagy könyvbe neki megírtak.

Mert az okos-szerencsés, évekig elhúzatja magát sorsa kötéllé vastagodó fonalával, miközben mellé osztott társai fulladoznak az egyre gyakrabban kialakuló hurkokban. Hát így megy ez kicsiben, nagyban, egyaránt.

Míg az ország elei azon dolgoznak, hogy kivessék maguk közül azt, aki csendben ül, vagy esetleg nagypofával hőbörög, addig kicsiben ugyanez a helyzet. Mert sokan vannak, akik imitálnak minden olyat, amit egykor meg tudtak tenni, akik hozzá nem értésüket egyre nagyobb hanggal leplezik, mondván én már megtettem amit lehetett, évekkel ezelőtt.

Akkor van baj, ha a sors írója másként rendelkezik, s titkos fegyverként, ollójával bele-bele nyír az életbe. Baj van akkor okos-szerencsés emberünk számára, mert könnyen kiderülhet, hogy az évek óta sodródó kötél saját bokájának féke lett. 

Így múlik el minden dicsőség, és nyeri el méltó jutalmát még a rossz is.

Egy másik dimenzióban. Mert itt nálunk?!

Mármint vasat a tűzben. Persze tartani, mert a mai vilgában ez a legfontosabb. Jól kereseni, sokat, és az sem baj, ha több helyen. Csak az a lényeg, hogy legyen egy főállása az ember fiának, mert ugye a nyugdíjjárulék, az egészségpénztári befizetések valahonnan le kell vonódjanak.

Különüsen ez a helyzet, ha az ember fia már közel a határhoz, a békés otthoni lődörgés határához. Akkor célszerű egy főállást tartani, ahol naponta 1-2 órát elmelegszik a munkában megfáradt ember. A máshol végzett munkában megfáradt ember.

A munka minősége persze smafu, elég, ha a mellék jól fizet! Ezt még lehet überelni a főállásban egy-két jól irányzott beszólással, amit néhány gyenge gyomrú ember már-már zsarolásnak nevez, de az erősek, az igazán tökös legények ezt csak jutalomnak nevezik. Megérdemelt jutalomnak.

Az már mellékes, hogy míg emberkénk a mellék-mellék-mellék-mellék állásokban jól, és meglepően sokat teljesít, addig a fő munkahelyén mindig csak hűlt helyét találják kollégái. Ami nem lenne különösebb baj, mert az ilyen okosok nem hiányoznak épeszű embernek.

Csak gyomorforgató. És bicska-nyitogató, különösen fizetések napján.

Azzal szerettem volna kezdeni, hogy "ez lesz az első, ez a szomorú dal..."de ezzel már nem kezdhetem. Mert egyszer, régen, már leírta valaki. Más, kellőképen frappáns meg nem is jutott eszembe hirtelen. És az igazat megvallva, ez sem igaz, mert már jóideje "létrehoztam" ezt a blogot, csak eddig nem írtam.

Amiért első felindulásból megszületett, már idejét múlta...azóta pedig – lehet eszembe se' jutot.

Körbenéztem, hasonló oldalak mivel kezdik. Csupa nagy szavak, hogy majd így, meg úgy, aztán meg semmi. Persze nincs rá biztosíték, hogy ez az oldal, za_la_la blogja nem jár így.

Frázisok nélkül: ez az oldal nem jött volna létre, ha nem szeretnék írni. Bármiről, okosságról, butaságról, azt, ami eszembe jut róla, amit érzek, amit gondolok. Titkos naplóként üzemel, ha a sors úgy kívánja, vagy támadási felületként szolgál, ha éppen vitázni támad kedvem. Egy biztos, az enyém lesz!