A cigaretta vékony füstkígyói körbeveszik az arcom, jól esik, ahogy a füst melege átjárja a bensőm. Mint, ahogyan a kévés csésze melege e tenyeremnek. A hajnal csípős lehelete nem várt vendégként tolakodik be az ajtó alatt. Hideg van. A tűz már régen elhamvadt. A decemberi reggel első napsugarai lassan elérik az ablakot. Még alszik a város, egyedül ülök az asztal mellett, a cigaretta elégett, a kávé sem melegít már, hideg van.
Jó így a fagyos szobában, nemcsak a kezeim dermednek, a bénító zsibbadtság a gondolataimat is lelassította. Jó így. Nem akarok tüzet, nem akarok meleget, nem akarok gondolatokat.
Pedig a napfény kérlelhetetlenül eléri az ablak szélét. Visszavonhatatlanul reggel van. Az élet halk zajai egyre-másra felcsendülnek, hangos csapódások jelzik, hogy a közeli boltba megérkezett a kenyér, a tej. Az élet. Nekem már csak ennyi. Többre nem telik.
A cigarettásdoboz felé nyúlok, pedig tudom, hogy nincs. Örökre elfogyott. Mint ahogyan a kávé is. Nem lesz már többé. A lemondás gyötrő ízétől keserű lesz a szám, maró fájdalma lüktetve ér az agyamig, a rejtett zugokból előtörnek az eddig börtönbe zárt gondolatok. Hogyan tovább?
Fel kell állnom az asztal mellől. Tüzet kell raknom. Élnem kell.
Fásult mozdulatokkal készítem elő a csöppnyi meleget. Vigyázva minden forgácsdarabra reszkető kezekkel gyújtom meg a tüzet. Pattog a fa, könnyezve nézem, ahogyan felcsapnak a lángok. Kezeim lassan felmelegszenek, újra a kávéscsésze felé nyúlok, elmélázva nézem az alján összegyűlt zaccot. Nem is értem, miért nyitottam ki az ujjaimat, de megtettem. A csésze lassan esett a kályha mellé, apró kávé cseppjei, mint a bánat könnyei hullottak mellé.
Éget a kályha melege…
